Tavaly volt a második évem táborozóként a PT-ben, s a harmadik hétre kialakult az azóta is összetartó szűk baráti körünk. A tábor után, még az iskola kezdete előtt megszerveztünk egy gyorsnak szánt találkozót Budapesten. Így történt, hogy hirtelen fent maradtam két napig Pesten.

Augusztus végén, a forró belvárosban a szökőkútba ugráltunk, majd csuromvizesen, mezítláb indultunk tovább. Cél nélkül sétáltunk, amikor jött az ötlet, hogy maradjunk egy nappal tovább. Egy gyors hívás után a szülők is beleegyeztek, így azonnal új programok után néztünk.

Aznap estére halasztották a tűzijátékot, és a gondolat, hogy élőben láthatjuk, mindannyiunkat rabul ejtett. Nem is volt kérdés, azon az éjjelen egytől egyig a színes fények tucatjaival megvilágított eget fogjuk csodálni.

Úton a Duna-partra (szükség volt a legjobb helyre) összefutottunk egy nagyon jó táboros barátunkkal, azonban később ő már nem tartott velünk. A nyári sötétségben ott álltunk több száz ember mellett a rakparton, és lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy az első fényözön végre bevilágítsa a mennyboltot. Hol egymás arcát, hol az égboltot figyeltük, mosolyogva, önfeledten, s azon töprengve, hogy egyikünk sem gondolta volna, hogy a táborból eljutunk idáig. Hat tinédzser, egy maréknyi ember, akik tudták, hogy számíthatnak egymásra, nemcsak most, hanem évekkel később is.

Így ácsorogtunk, amikor is ideje volt indulni. Szorosan egymás kezét fogva lódultunk neki, nehogy elhagyjuk egymást a nagy emberforgatagban. A társaságunk egyik tagjánál éjszakáztunk, ahol – miután megegyeztünk, hogy a medence jéghideg – egy nagy adag kajával és innivalóval tovább szórakoztattuk egymást. Az este folyamán megszülettek életünk képei, feláldoztunk egy gofrit, és még közelebb kerültünk egymáshoz, mint azelőtt.

Másnap késő délelőttig aludtunk, majd egész délután a már meleg vízben játszottunk. Hol vízi csatáztunk, hol a felfújható matracokon süttettük magunkat, vagy egyszerűen csak beszélgettünk. Azonban kora este már haza kellett indulnunk. Elköszöntünk a barátainktól, felszálltunk a vonatra, és úton voltunk az édes otthon felé.

Útközben a gondolataimba merültem, mialatt a zene max. hangerőn üvöltött a fülembe, s végig csak az járt a fejemben, mennyire szerencsés is vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül. Ez az én történetem arról, hogy hogyan néztük meg, vajon Budapest nyáron tényleg sokkal szabadabb-e.

Csík Virág